A kortárs magyar irodalom, szerk. Szirák Péter
Egyetemi tankönyvet írni nem könnyű, kivált olyan képlékeny témáról, mint amilyen a kortárs magyar irodalom. A gazdaságos anyagkezelés, a didaktikai szempontrendszer, a fókuszálás, a koherens hálózatépítés a legjobb szándék ellenére is könnyen vezet redukciókhoz, maszatoláshoz, saját korunk teljesítményeinek „kritikátlan” túlértékeléséhez, késztet ideges névsorolvasásra, túlagyalt elméleti kategorizálásra, biztonsági halmozásra, ösztönöz túlzott szubjektivitásra.
A kortárs magyar irodalom című könyv egy többlépcsős rendszerező manőver miatt sem esik ezekbe a csapdákba: először is olyan kontextusokat teremt, melyek a közös pontok révén egymást erősítve hozzák létre a történetiség megnyugtató látszatát keltő narratívát, másrészt folyamatosan szövegközelben tud maradni, és az értelmezési javaslatokat egy jól felfűzött érvrendszer elemeivé teszi. Persze, vita tárgyát képezheti, hogy egyáltalán mi a kortárs irodalom, hogy ha már ki is jelöljük ennek a diskurzusnak a territóriumát, akkor vajon mennyi a beláthatatlan, de kétségtelenül érlelődő múlékonyság és a tünékenység benne. A mérvadó értelmezői ajánlatokból összerakva, és ezt minden szerző tudja, nem garantálható egy tartósan biztonságos narratíva. De ez a képlékenység épp a téma lényege és varázsa: a dinamizmus megragadása kihívás. A kortárs irodalom történetei inkább az adott korszak irodalomról való gondolkodásainak történetei: a történeti távlat hiányát az egyes művek nyelvi-esztétikai megalkotottsága iránti felfokozott figyelem pótolhatja, s ennek igazán nincsenek híján a könyv szerzői. Ebbe a felfokozott figyelembe játszik bele a hatástörténeti potenciál feltérképezhetősége, illetve a kánonmozgások finommechanikája.
Persze, a kortárs magyar irodalom fogalmában nemcsak a kortárs jelző lehet problematikus (nekem például olyan tanárom volt, akinek az 1990-es években Németh László és Illyés Gyula is „kortárs” volt, mert nyilván az 1970-es évektől így konzerválta magában és magát), hanem a magyar is, hiszen a transzkulturalizmus, a több- vagy a vegyesnyelvűség horizontja felől szemlélve is elképzelhető épkézláb irodalomtörténeti narratíva. Az irodalom megintcsak képlékeny fogalom, hiszen a magas és a populáris kultúra regisztereiben jelentkező szórás mellett fontos kérdés az is, hogy teret kaphat-e egy ilyen összefoglaló munkában például az esszé- vagy kritikairodalom, a gyermek és ifjúsági irodalom, a műfordításirodalom, vagy hogy megjelenjenek-e a populáris kultúra vagy akár az olvasásszociológia erővonalai is az értelmezői hálózatokban. A könyv címe tehát eleve három különösen problémás szót tartalmaz: a problémázás mint narratíva csapdája egyenesen kínálja magát, a szerzők mégsem ezt választották, hanem a kétséghalmozás és mentegetőzésretorika biztonsági játéka helyett mérlegelték a narratívateremtés esélyeit, és felkínáltak egy rendkívül koherens, ugyanakkor a maga bonyolultságát és képlékenységét egy percre sem bagatellizáló elbeszélést.
Az első fejezet a kortárs magyar irodalom intézményrendszerének vázlatával indul a rendszerváltozástól napjainkig: itt a recenzens önkéntelenül elgondolkodik azon, hogy mekkora illúzió volt egy többközpontú magyar irodalom víziója. A centrális erőterek mellett a bevezető bekapcsolja a periferiális kultúrközpontokat is, de például már az olyan megfogalmazások is, mint „az eredetileg pozsonyi illetőségű Kalligram Kiadó” jól jelzik ezeknek a tereknek az átmeneti potenciálját és az alternatív központtá válás elszalasztott lehetőségét. Ugyancsak Balajthy Ágnes írta a lírafordulatról szóló fejezetet, mely Tandori Dezső, Petri György és Oravecz Imre költészetének erővonalait mutatja be különösen szemléletes elemzésekkel. Ez a narratíva az újragondolt és elszemélytelenített vallomásosság, a depoetizálás és fragmentáltság, a szövegköziséghez való speciális viszony összjátékának köszönhetően válik elevenné. Három kerek kisportrét kapunk, melyek nem hagyományos pályaképek, hanem az egyes privát poétikák alakulástörténete nyomán kibontakozó jellemzések. A váteszpozícióval, a szerzői önmisztifikáló gyakorlatokkal való leszámolás mintegy párhuzamosan zajlik az alulretorizált nyelv eluralkodásával, de Balajthy gondosan ügyel a három költő nyelvének egyediségét kiemelő aspektusokra is. Persze, ezek az aspektusok is rendszerint dinamikusan mozgó rendszerek eredői, ráadásul nem egyszer önmagukban is többszörösen összetett rendszerekről van szó: például a talált tárgy Tandorinál egyszerre rokonítható a Marcel Duchamp-i kontextusváltásban kiteljesedő átértelmeződés poétikájával és a József Attila-i hagyománykontextus „klasszikus” allúziója által gerjesztett értelmezéslehetőségekkel. A vers határainak kiterjesztése és a hagyományos vers önfelszámolódása Oravecz korai hermetizmusától vezet a nyers intimitás prózaiságában újraértelmezett vallomásosságig. A megképződő értelmezéshálózatok igen sokféle szempontrendszer aktiválásával kínálnak fel értelmezési ajánlatokat: Petri és Oravecz a szerelmi költészet megújítóiként éppolyan fontosak, mint a költőszerep pozicionálásának újszerűségét tekintve.
Szirák Péter a „hiba poétikája” és a „poesis memoriae” jelenségei felől érkező impulzusokra épít narratívát: Tandori Koppar köldüsének „jelentésen túli muzsikája”, titkosírásjellege, idegenségpoétikája valóban remek kiindulópont ehhez, ugyanakkor szervesen kötődik az előző fejezet konklúzióihoz. Az újholdas hagyomány megújítása mint az egyik párhuzamos narratíva ugyancsak telitalálat, noha ennek részletes kifejtésére (érthető okokból) nem kerül sor. Parti Nagy Lajos a jelentésszóródás játékát új tartományok (például a dilettáns poétikai narratívák és a grammatika szétrobbantásának) irányába kiterjesztő és a hagyományvonatkoztatottságból a roncsolt intertextuális gesztusok (groteszk paródiákba forduló vagy irreleváns, a kultúra alsóbb regisztereiből származó „kulturálatlan” idézetek, zavarképek generálása) felé haladva valóságos szerzői és olvasói függőséggé alakítja a költői memória, a kulturális emlékezet technikáit. Ez a kisiklató átrendeződés sokkal radikálisabb versnyelvet generál, mint Kovács András Ferencé, aki viszont a hagyományfüggőség textuális kiáradását a szerepekre bontott én színrevitelében karnevalizálja. Mintha egy személyben „műfordítaná” le bravúrosan a világirodalmat, konkrét „eredeti” nélkül. A memória kultúrateremtő gesztusának központba állítása felől magyarázható szereplíra e változata e sorok írójának minden szimpátiája ellenére mégsem tűnik a legesélyesebb túlélőnek a nyelvteremtő erejű hatástörténeti potenciál szempontjából (ahhoz valószínűleg világosabban kellene látni a weöresi Psychéhez vagy Esterházy Csokonai Lilijéhez, Parti Nagy Sárbogárdi Jolánjához vagy például Tolnai Ottó zseniális Wilhelmjéhez viszonyított szubverzió erővonalait), de azt készséggel ismerhetjük el, hogy keresve sem lehetne jobb példát találni a jelenség demonstrálására.
A lírafordulat öröksége című fejezet az ún. nyelvkritika felől érkező alkotók portréit alkotja meg: Marno János, Szijj Ferenc, Kukorelly Endre és Borbély Szilárd költészetében valóban kiemelkedően fontosak a nyelvi megalkotottság önreflexív gesztusai, kulcspozícióba kerül a nyelv „elszabadulása”, uralhatatlansága és a megszólalásmódok szükségszerűen hangsúlyos és látványossá tett korlátozottsága. Marno Nárciszának pozicionálása ugyan felfogható egy meglehetősen összetett, nyelvkritikai értelemben elgondolt alteregóként is, de a poliszémián és a közkeletű szótári jelentések elbizonytalanításán alapuló nyelv minduntalan a nyelvben tükröződő önképre irányítja a figyelmet az „eredeti” helyett. Ez a pót-én pozíció egyszerre képezi meg a szerepet és leplezi le a szerepképzés nyelvi determináltságát. Ez a bámulatos sűrűség Szijj Ferencnél is visszaköszön a nyelv által behatárolt mozgás költői megragadásában. Borbély Szilárd metareflexív és hagyomány-újrakonstruáló, hibridizáló költészetének egzisztenciális tétjei ugyancsak nyelvi tétek is: e tekintetben a Halotti Pompa két versvonulatának (részint a modernség előtti tökéletesen megformált, barokk irodalmi narratíván alapuló gyászmunka, részint a traumatikus női monológok depoetizált, grammatikailag sokszor inkorrekt szövegeinek) bemutatása ugyancsak telitalálat. Szirák Péter a fejezetet megtoldja egy Térey János-pályaképpel: meggyőzően ismeri fel Térey költészetének összekötő szerepét a lírafordulat örökösei, illetve a nyelvkritikai vonulat képviselői és a Telep Csoport gyűjtőnévvel illetett költők poétikai tájékozódása közt.
A fiatal magyar líra bemutatása szinte az imént megnevezett csoportosulás törekvéseinek bemutatására korlátozódik, de ez korántsem hat valamiféle önkorlátozásnak, sokkal inkább esettanulmány jellegű írássá növi ki magát, s ez a tény pedagógiai értelemben is innovatív, hiszen egy rendkívül vitaképes anyag. Már csak azért is, mert kézhezálló alaptézis kapcsolja a könyv korábbi fejezeteihez: az új poétika az ironikus, nyelvjátékos „posztmodern” szövegirodalom ellenpólusaként jelenik meg. Kérdés, persze, hogy ez az alulretorizáltság és élőbeszédszerűség mennyivel potensebb alulretorizáltság vagy élőbeszédszerűség, mint a pár oldallal korábbi. Ezeket a törésvonalakat a legtöbb esetben sikerül is feltárni: az alanyiság újrapozicionálásának cizelláltabb technikáinál jóval fontosabbnak tűnik e tekintetben a testpoétika radikális átalakulásának rögzítése és a poszthumán tájékozódás megjelenése, de az irodalmi nyilvánosság új formáinak (online tér, slam poetry) kiaknázhatósága mint a populáris–magaskultúra ellentét elmosásának egyik terepe is itt bukkan fel elemi erővel. Meglehet, hogy kissé eretnek gondolat, de például Nemes Z. Márió Barokk Feminája vagy Sirokai Mátyás „kinyilatkoztatásszerű” verses kozmológiái poétikailag közelebb állnak például Juhász Ferenc sokat vitatott, de életképes örökségéhez (lásd a Gyermekdalok világát), mint a mesternek „vallott” Kemény Istvánéhoz vagy Marnóéhoz. Nyilván egy mozgásban lévő rendszerben nehéz biztos pontokat találni.
A prózafordulatról szóló terjedelmes fejezet a könyv alighanem legjobb áttekintő fejezete: az elbeszélésmintázatok radikálisabb átrendeződéseinek előképeiből (Mándy, Déry, Örkény) kiindulva jutunk Ottlik és Mészöly diskurzusteremtő prózapoétikájáig. Az Iskola a határon poétikai összetettsége és allúzióhálózatának, távlatmegsokszorozó karakterének, időkezelésének (a „halmazállapotát vesztett idő” hálózatának), az elbeszélhetőség korlátainak feltérképezése nyomán méltán adunk igazat a szerzőnek, amikor Esterházy, Nádas, Kertész, Krasznahorkai, sőt Závada viszonylatában is vitaképes előzményként tekint az Ottlik-szövegre. Mészöly metafikciós szövegeinek és elhallgatásalakzatokra épülő fragmentált narrációs megoldásainak hasonló utórezgéseket okozó prózapoétikájáról hasonló természetességgel beszélhetünk. A valóság nyelvi konstrukcióként való felfogása szabadabb játéktérré tette az irodalmat mint a létről szóló beszéd egyik autentikus formáját. Szirák meglátása szerint a prózafordulat egyik központi műfaja a családregény, vagy pontosabban szólva a nagyon széles értelemben vett családregény-hagyománnyal űzött kreatív diskurzus, melynek éppúgy releváns megnyilvánulása Nádas Péter klasszikus műve, az Egy családregény vége vagy a kiindulási narratívkomplexumot dekomponáló Mészöly-féle Családáradás. A nevelődési regény beavatási rítusaiban felismert kultúrakritikai attitűd poétikai prizmáján át látjuk Kertész Sorstalanságát. Az önazonosság megszerezhetőségének szélsőségessé vált formáiban, mint például a tudás és az alkalmazkodás ironikusan kezelt, ám ijesztő átörökítési technikáiban felismert humanizmuskatasztrófa maga alá temeti a klasszikus nyugati kultúrát is. Hasonlóan izgalmas az (ön)életrajzi regény és a memoár műfaji mintázatainak, rácsszerkezeteinek destruálását bemutató fejezet is, mely például Nádas Emlékiratok könyve című művének szólamvegyítő hálózatát ragadja meg többek közt a késő modern nagyepikai hagyománytechnikák Thomas Mann-i vagy Marcel Proust-i „korrekciós” viszonylatában. A műfaji szövevények (családregény, életrajzi próza, bűnügyi regény, kémregény) szervesülése felől jól olvasható a Párhuzamos történetek diskurzusötvözeteken alapuló hatalmas szövegkonglomerátuma is. A test identitásának, tudásának és poétikájának itt is felvetett aspektusai, ha újabb fejezettel szeretnénk bővíteni a tankönyvet, szinte felveti egy testpoétikai fordulatra fókuszáló narratíva erőteljes jelenlétét is a prózafordulat nyomán kibontakozó szövegekben. A nemi sztereotípiák destrukciója, a gender és identitás összefüggései alapkérdésként jelennek meg már Weöres Psychéjében is, nem beszélve a női alteregók, a női írás lehetőségeivel eljátszó szövegekről (Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos), hogy a Magyarországon szerencsétlenül túlsíkosított queer olvasatok értelmezői terepére már ne is merészkedjünk. Persze, egy ún. női irodalommal vagy az emigráns léttel és a transzkulturalizmussal foglalkozó potenciális fejezetet is el lehet képzelni. A rendkívül gazdag és a remek mikroelemzésekkel teli,
a rövidpróza alakváltozatait és a történelmi regény újraartikulált paradigmáját is kivételes érzékenységgel láttató fejezet így is minden elismerést megérdemel.
Pedagógiai értelemben is fölöttébb szerencsés folytatás egy konkrét esettanulmány beiktatása: nevezetesen Esterházy írásművészetének allúzió- és idézéstechnikai vizsgálata, mely a korszak egyik kardinális írástechnikájának mélyanalízisét kínálja, ugyanakkor az előző fejezet speciális hagyományfelfogásának poétikai hozadékát is kamatoztatja. A Bevezetés a szépirodalomba című művet az egyik alfejezet igen találóan nevezi „posztmodern szöveggyűjteménynek”: ez a szöveggyűjtemény jelleg csak egyike azoknak a szimptomatikusan találó megfogalmazásoknak, melyek egy tankönyvet élvezetes olvasmánnyá tesznek.
Ugyancsak innovatív Balajthy Ágnes fejezete az utazási irodalomról, mely az utazásmetaforák archetipikus hagyományrendjéből kiindulva applikálja a korábbi fejezetek elméleti, poétikatörténeti felismeréseit egy speciális diskurzusra. Esterházy, Krasznahorkai és Térey szövegeinek értelmezései az utazás „trópusán” keresztül új fénytörésben látszanak. Bódi Katalin impulzusgazdag tanulmánya zárja a tankönyvet a kortárs drámáról, méghozzá erőteljes színházelméleti megközelítésben, a dramaturgiai innovációkra, a „színházcsinálásra” fókuszálva, ami különösen üdítően hat a hagyományosan redukált, a kontextusairól leválasztott szövegcentrikus megközelítéssel szemben.
A kortárs magyar irodalom című könyv több, mint egy jól megírt egyetemi jegyzet. Olvasása közben az az érzésünk, mintha a műfajmegnevezés valamiféle szerénységi toposz lenne, hiszen sokkal többet nyújt egy, a releváns szakirodalmon alapuló áttekintő összegzésnél (és ez sem könnyű feladat!): ez a könyv egy izgalmas értelmezési ajánlatrendszer, mely egy lényegében a jelen pillanatban megragadhatatlannak ható jelenségsorozat elbeszélésére tesz élvezetes és tanulságos kísérletet. Ha (engedve a műfajmegjelölésnek) mégis főként a didaktikai szempontokat nézzük, jelentős előny, hogy mind terjedelmi, mind intenzitásbeli szempontból alkalmas egy vagy két egyetemi félév kivételesen tartalmas „levezénylésére”. Fejezetei szorosan egymásra épülnek, a narratíva egységes, ugyanakkor a szövegtípusok mégsem homogének: áttekintések éppúgy szerepelnek benne, mint esettanulmányok, illetve mű- vagy diskurzuselemzések. A könyv idegen nyelven alkalmas lenne mind a nemzetközi hungarológusképzés irodalmi térfelének megsegítésére, mind a magyar irodalom népszerűsítésére.
A kortárs magyar irodalom, szerk. Szirák Péter, Debreceni Egyetemi, Debrecen, 2021.
(Megjelent az Alföld 2022/4-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Subicz István munkája.)
Hozzászólások